A profi

Mivel otthon meggigértem a gyereknek, hogy elmegyünk pecázni, nincs mese, ha tetszik, ha nem, menni kell.

Persze, mindig akkor jön a nyaggatás, mikor nekem máshoz volna kedvem, de mivel a nejem "gyerekpárti", nem sok esélyem volt az ellenállásra. Hát akkor gyerünk. Velünk nyaralt az egy évvel fiatalabb fiú unoka testvére, Jancsika, aki természetesen ugyanezt a programot táblázta be magának. Nem volt mit tennem, előkészületként fél napot a peca szerelék össze állitásával kínlódtam, természetesen az ő kívánságuk szerint(a másik fél napot meg sem merem említeni, ami a szerelék beszerzésére ment el). Másnap reggel buszra ültünk(akkor saját kocsi még álom sem volt) és irány Siófok. Miért Siófok? Mert ha nem tudnád, magyarázta kellő komolysággal a fiam, hogy csak ott lehet nagy halakat fogni, Jancsika meg úgy helyeselt, mintha tudná, hogy mi az a nagy hal(mellesleg ez volt az első kimozdulása a lakásból). Természetes én mindenben az előírásnak megfelelően jártam el, nehogy én legyek a "bűn bak",(számítva az esetleges otthoni szemrehányásokra). Még a mólóhoz sem értem, mikor ők már elfoglalták helyüket, egy idős horgász mellett(akinek pillantását most nem kívánom leírni). Próbáltam a gyerkőcöket meggyőzni egy másik hely jobb lehetőségéről, de beleszólhatok én, ezt a helyet nem adják fel és már szórták is a vízbe a hazulról hozott kenyér darabkákat. A peca bevetve, az izgalom tetőfokon, lényegében sínen vagyunk már, csak a hal hiányzik. Mögöttünk a nyaralók kényelmesen sétálnak és sokan kíváncsian álltak meg a gyerekek mögött. Nem csoda, hiszen olyan lázban égtek, hogy még a mellettük pecázó öreg arca is felvidult. Nem kellett sokáig várni, a hazulról hozott fél mázsa kenyér(amit én cipeltem), megtette hatását, úgy pezsgett a víz, mintha egy szódás üveget ráztunk volna meg. Első kapása Jancsikának volt, aki akkorát vágott be, hogy a zsinór a hallal együtt úgy vágodott a háta mögé, mint egy rakéta, telibe találva a mögötte álló kiváncsiskodó szerelmes pár fiúját, aki kényszeredet mosollyal közölte, hogy nem történt semmi és nagy igyekezettel próbálta kiszedni a horgot a flokon ingéből. Miután megszabadult a horogtól, az életben többet nem találkoztam vele. Szóval, jöttek is a snecik szépen, némelyik elérte a 10 centit. Kérdeztem is a gyerkőcöket, hogy mi lesz a halak sorsa, úgy néztek rám mint a marslakóra; hogyhogy mi lesz, hát megsütjük. Ettől féltem. Na mindegy és kezdtem magam beleélni az otthoni egész napos programomba. A zsákmány tárolását nekem kellett megoldani, amit egy kiszuperált reklám szatyorral oldottam meg(más nem volt kéznél, ki gondolta volna, hogy a halfogást komolyan veszik). Ment a pecázás, annak módja szerint, még az öreg is megenyhült(ja kérem, ennyi hal láttán) mikor a mólón hófehér szuper szerelésben(a horgász cuccokról nem is beszélve)egy férfi jelent meg, egy hat éves túlhízott kisfiúval. Büszkén jöttek, nem néztek se jobbra, se balra, csak feltartott fejjel próbáltak a sétálók között utat törni, néha bele, bele szúrva a bot végét egy akadályozó tomporába, miközben a kis dagi gyerek hangos okoskodással hívta fel magára a figyelmet(amit sikerült is elérni). Mögénk érve, ők is megállapították, hogy ez itt egy jó hely,(hiába profi az profi, egyből tudja hová kell menni és minderre"maguktól" jöttek rá). Le is cejgolnak a srácok mellé. A mólón lévő sétálók hamarosan néző sereggé változtak, mivel a felkészülési szertartás kezdetét vette, természetesen nem elhanyagolva a látványosságot. A két gyerek is egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a"nagyok" szerelékét, a bámészkodok közül is egyre több elismerés hangzott el(odas, ez cejg, vagy apám, ez daiwa, meg még hasoló szakkifejezések). Az öreg pecás mellettünk közömbös pillantást vetett a jövevényekre és ugyanazzal az unott képpel figyelte tovább az agyon nyűtt, százéves muzeális pecabotját, miközben a reklám logókkal teletűzdelt szuper páros(ezek nem az enyiméik voltak), már a bevetésre készülődtek. A két gyerek, már nem is tudta tulajdonképpen, hogy miért jöttek, horgász botjuk hanyagul félre dobva, félig a vízben árválkodott a parton. Kissé lehangoltan szedtem össze az előző napi művemet, ami nem olyan régen még a legnagyobb megbecsülésnek örvendett. Az öreg mellettem rám nézett és ironikusan megjegyezte, hát igen,"ezek már profik" Közben az ifjú profi, a közel a 3 méteres aranyozott botjával dobáshoz készülődött, aminek az lett a következménye, hogy a hátra lendülő bot (aminek a végén zsinór helyezkedik el horoggal együtt), az egyik kiváncsiskodó nadrágszárába landolt. A két gyerek kaján összemosolygásából arra következtettem, hogy az ifjú pecás sokat veszített"ázsiójából". Nem sokáig figyelhettük a nadrágszár rojtosodó állapotát(a horog a kiakaszhatatlan kategóriába tartozott), mert a másik "nagyágyú" feledtetni készült az elmúlt perceket(meg a nadrágot), bevetésre készen állott. A boton lévő zsinór végén egy teknős béka nagyságú ólom himbálodzott, ijesztgetve az egyre lazább sorokba hátra húzódó kiváncsiskodókat. A két gyereket az előző esemény különösebben nem rendítette meg(nem az ő nadrágjuk bánta, habár az a horog, amit az pacák a nadrágszárába elvitt...), fokozott érdeklődéssel figyelték a számukra nem mindennapi eseményt. Nem kellett sokat várni, mivel a bot hatalmas suhintással előre lendült, a teknős béka ólom ágyúgolyó sebességgel vette fel a röppályát, repült....repült...és csak repült, mígnem a szemben lévő veszteglő uszályban, hatalmas koppanással landolt....de mi az ott a kezénél... az orsónál? Olyan furcsa, fehér, habhoz hasonló, tenyér nagyságú valami. Ja...az a damil, csak gubancolodott formába. Hát innentől kezdve az érdeklődés alább hagyott, a fő profi unott képpel ült le hófehér nadrágjában a fűre és elkezdte bogozgatni a gordiuszi csomot. A srácoknak hirtelen eszükbe jutott, hogy tulajdonképpen miért jöttek, kétségbe esetten keresték a pecájukat, amit én már akkurátusan összekészítettem. Beindult újra gépezet, de ez sem tarthatott sokáig, mert a profi társunk igyekezett megint magára felhívni a figyelmet, nem akármivel, akkora fogásra készült, ami nem mindennapi. Ugyan is, amíg mélyen belevetette magát a bogózás rejtelmeibe, addig a vízen méltóság teljesen közeledett a "BUSA"elnevezésű halászhajó, ami nem vette figyelembe a rá leselkedő keresztbe álló szuper erősségű horgász zsinórt, amit segített megfeszíteni az uszályba akadt teknős béka ólom. A "BUSA", ügyet sem vetve a rá leselkedő veszélyre, azzal a lendülettel amivel érkezett, a zsinórt magával húzva folytatta útját, aminek az lett a következménye, hogy a profi horgászunk felegyenesedett a fűről és a partról kisérve próbálta kifárasztani a "zsákmányt....de a"BUSA"csak ment megállíthatatlanul, a zsinór meg feszül (ja kérem, ez szuper zsinór), a fehér hab is eltűnt a kézközelből, de ami kritikus, hogy a part is hamarosan véget ér és aztán....víz utca. A spori társunk még eltorzult ábrázattal próbálta visszafordítani a nem fáradó "BUSÁT", de egy önfeláldozó "civil", aki nem bírta tovább nézni az egyelőtlen küzdelmet(látva a spori kitartását, aki képes magát áthúzatni Badacsonyba), egy kattintás az öngyújtóval és paff...a zsinór mint valami hegedű húr, elpattant. Ezután már gyorsított felvételben történt minden, a profik olyan gyorsan tűntek el, mintha itt sem lettek volna. Miközben az események zajlottak, a gyerekek feszült figyelem kíséretében, addig az öreg, akit nem zökkentett ki az esemény,(lehet hogy a gyerekek beetetésére), két nagyobb kárászt fogott. Mi csak irigykedve figyeltük, amint alig észrevehetően emelgette a szákját. Késő estig maradtunk, de délután már semmi nem akadt horogra. Együtt készülődtünk az öreggel(aki nem vitte túlzásba a társalkodást). Már éppen köszönöfélbe voltunk, amikor az öreg a gyerekekhez fordul és dünnyögve kérdezi; gyerekek, kell hal? A két gyereknek a szeme tágra meredt és félénken mondták, igeeen. Azzal az öreg kivette a szákból a két halat és óvatosan bele csúsztatta a reklám szatyorba a snecik mellé, azzal egy viszlát köszönéssel és rám kacsintva megviselt szerelésével elballagott. A két hal, megváltoztatta a helyzetet, mivel a srácok úgy döntöttek, hogy snecik túl kicsik, vissza kéne engedni(az én legnagyobb örömömre). Támogattam az ötletet és az öreg nem is sejti, hogy a két hal helyett mennyi hal kerülte el a tepsit. Haza felé a buszon az volt a legnagyobb kérdés, hogy megmondjuk vagy ne mondjuk, hogy ki fogta a halat? Az otthoniak kíváncsian várták az élményszámolót. Legnagyobb meglepetésemre közölték, hogy a két halat egy idős horgász bácsitól kapták, a snecik szóba sem kerültek. Annál nagyobb volt az érdeklődés, mikor előadták a "BUSA" fogást, de most már harsányan nevetve és hozzám forduva kérdezték, ugye máskor is elmegyünk?

Ui; A két gyerek pecabot máig is megvan(unokám ugyan olyan lelkesen horgászik mint az apja annak idején)és sokszor gondolok vissza, hogy ezzel a kis "profi" bottal, mennyi élményben volt

részünk.